MIKSA BÁLINT

0 Bár


„Régóta tudom, hogy egy élet kevés, de hogy ennyire semmi, ez új felismerés."
Verses formában írtam ezt a depresszióra utaló mondatot magamnak néhány hónapja és most- bár némileg más értelemben, de- nem véletlenül kapcsolt rá az agyam e kiállítás megnyitó szövegen gondolkodva. medium-miksa-kep-1000.jpg Versenyt futunk a láthatatlan, de néha nyomokban feltűnően megmutatkozó idővel. Ha a versenytársunkra koncentrálunk a helyett, hogy saját mozgásunkkal foglalkoznánk, elkerülhetetlenül meg kell élnünk erőfeszítéseink hiábavalóságát, versenyhelyzetünk reménytelenségét. Ám ha a dolgunkkal törődünk és minden tudásunkat, képességünket latba vetve „csak" önmagunkat próbáljuk meghaladni, majd az idő általi teljes legyőzetésünk pillanatában az egyszeri veszteségérzetünk fölé magasodhat a jóleső tudat, hogy miközben lépésről lépésre magunkat dolgoztuk meg, kézzelfoghatóan reménykeltő, méltóságot és büszkeséget adó nyomokat hagytunk a világunkon. Nem küzdöttünk hiába. Minden külső presszúra nélkül melóztunk 0 bár nyomás alatt és mégis pont ez az „hors concours" /versenyen kívüli/ szemlélet az, amitől a Zalaszentgróti Képzőművészeti Szimpózium képes értékes nyomokat hagyni a művészek lelkében, műalkotásaik sorában, a műtárgyak országos tömegében, a Zalaszentgrótiak és messziről jövők szemléletében és a város arculatán. Hogy Veres Andor meghívott festő kollégánkat, az idéző festőt idézzem, amint a városban friss szemmel körülnézve mondta: „A Zalaszentgrótiaknak, akármerre járnak a világban, kivételes módon nem kell szégyenkezniük a városuk miatt. Nem kell azt érezniük, hogy a világ végéről jöttek volna, nem állnak értetlenül a modern köztéri művészeti megnyilvánulások előtt sehol." Igen. Tényleg büszkék lehetnek a város egyre több izgalmas köztéri alkotására. Kihúzhatják magukat mindennek létrejöttét segítő, bátorító, nyitott szemléletükért. Zalaszentgrót és ez a szimpózium együtt rajzolta fel magát a képzőművészet térképére.
Ha már Veres Andornál tartottam, elindulhatok a névsorban akár visszafelé is idei alkotóink névsorában. Ő két kicsi, antikoltan zárójeles plein air képén túl, a szintén itt látható nagyméretű festményével leporolt egy 150 esztendős, mára sajnos már igencsak megkopott szemléletet, amelyben a polgár kedveli a művészeket és tiszteli művészetüket. Lehetőségéhez mérten mecénási hozzáállással köszönti a tájban sétáló, témákat kutató festőt. Persze Andor, Lelkes Gergely meglátását akceptálva, egy kritikus csavarintással bele helyez egy kisebb képet az egyébként jellemző mai magyar valóságról, amelyen a művész senkivel sem találkozik. Légüres térben, már csak önmagának alkothat. Toronya Laura meghívott ifjú szobrászművészünk hangszer szobrokat készít. Ironikus formái egy képzett és tehetséges szobrászt mutatnak. A gyönyörűen kivájt szoborbelsőt viszont a közönség már nem láthatja. A faragás érzéki szépsége ezúttal hangokban mutatkozik meg. Székó Gábor korábbi lebegő szobrainak sorát méltóképpen folytatva kísérletezik tovább e két új szobrán a lehetetlennel, emberi korlátaink határainak kitapasztalásával, a gravitáció láthatóan látszólagos meghazudtolásával. Nagy Edit festőművészt érkezésekor a csapda témaköre foglalkoztatta. Nekem el kellett utaznom, így nem láthattam milyen irányt vettek kísérletei, de ismerve őt tudtam, hogy bármilyen témához is nyúljon, nagyszerűt képes kihozni belőle. Végül stilisztikailag az elmúlt év felsorolásszerűen komponált munkáit folytatva különös növényi lényekből, vagy szikla-, illetve táj-fragmentumokból épített festőien szimbolikus világokat. Magamról nem beszélnék. Máthé Krisztián egy elvileg víz, illetve bor által imbolygó hajó formával kísérletezett, ám a víz, vagy bor itt nem a hajó alá került. A perpetuum mobile időről időre feltörő eszménye e munkában az emberi, ezúttal kifejezetten művészi kreativitás újabb példáját csikarta ki. Lukács István szobrászművész adományként egy köztérre szánt művet hozott létre. Egy, a zalai dombok általános, egyszersmind személyes érzetét közvetítő, madártávlati hatású kő domborművet alkotott. Impozáns talapzatán ez a mű is méltóképpen folytatja művésztelepünk szemléletformáló utcai munkáinak sorát. Itt a kiállítótérben az aggkort idealizáló, azaz a jól elvégzett munka feletti szemlélődés szobrát láthatjuk. Lelkes Márk, a művésztelep szervezője és „motorja" ezúttal a beszüremlő fény lehetőségeivel kísérletezik nagy fantáziával. Szobrának belső, kiüregelt terében történik a varázslat, ha belekukucskálunk. Különösen izgalmas látvány jön létre e szoborbelsőben, ha külső mozgások árnyékai törik meg a beérkező fényt. Lelkes Gergely együtt lélegzik a művészteleppel. A két hetet folyamatosan aktív munkával töltve friss benyomásait dolgozza fel a méretek, technikák és műfajok szinte teljes festészeten belüli skáláján. Itt két nagyméretű munkáját is láthatjuk a rá jellemző lelki kutatómunkájának festményre vetülő attribútumaival. Kuti László égig emelkedő szellemi utat álmodott magának és tudjuk, jár is ezen az úton. Ez az elsősorban a gondolatok terében létrejött kőoszlop utalhat egy szobor nélküli végteleníthető posztamensre, vagy a lehetetlen felé törő bábeli vágyképzetre, vagy akár mindezek összefüggőségére. Másik szobrával egy szűk ablakot állít az ablak elé, amivel szintén gondolati téren ad nekünk asszociálni valót. Józsa Pál ezúttal úgymond talált kő formákba lát szárnyaló repülést, könnyed elrugaszkodást és fantáziájával szétválaszthatatlan egységgé rakja össze a legkülönbözőbb kő sorsokat. Fülöp Gábor kötetlenül csapongó képzelőerővel készült áttört, rendezetten rusztikus, mitikus figurái és furcsa lényei után most vendégünkként egy letisztult élet-allegóriát faragott hihetetlen műgonddal. Kéretik nem hozzányúlni e finom, törékeny munkához. Böszörményi István szerencsére soha sem adja fel. Egyszemélyes forradalmat vív a szakmai és az emberi minőség nevében a butaság ellen. A szobrászatban eszköze a mértan és a konok elszántság, hogy a szigorú szabályrendszerekben, a pontos síkokkal lehatárolt térben találjon valami emberit, valami reményt a szabadságra.
A meghívónkon látható zérón álló nyomásmérő két héttel ezelőtt még maga volt a megtestesült bosszúság, ahogy a nagy kompresszor a szobrászok munkafeltételeit lehetetlenné téve egy rakétakilövésre emlékeztető pukkanással megadta magát. Most, a záró napon új értelmet kap a bedöglött műszer. Emblematikus súllyal mutat rá, hogy a képzőművészet egy ráérős műfaj. Nem tűri a pressziót, a szorítást, a belső stresszt, a külső nyomást, a versenyt az idővel. Mégis, mintegy mellékesen, talán még ez utóbbit is képes valahogy legyőzni.



Elhangzott: a XIV. Zalaszentgróti Művésztelep Zárókiállításán,

2015.07.08-án