WEHNER TIBOR

Tíz éves a Villa Negra

Nem túlságosan szimpatikus eljárás, de magabiztosságunkat megszilárdíthatja, ha önmagunkat idézzük. Öt esztendővel ezelőtt, egy kis budai galériában, a zalaszentgróti Villa Negra-művésztelep fővárosi bemutatkozó kiállítását megnyitván a következő eszmefuttatásra ragadtattam magam:

Wehner Tibor„Nemcsak egy csapat, hanem egy hely is kell, és különösen így a XX. század végén, a XXI. század elején: amikor ki kell szakadni a városi őrületből, amikor körül kéne bástyázni magunkat a puha csenddel, közel kell kerülni a természethez vagy legalábbis a természet-illúzióhoz, amikor le kell lassítani egy kicsit a ritmust és a belső történésekre kell, vagy kellene figyelni. Eme létezésmód feltételeit tágabb, valamifajta közösségi formában és tartósan megteremteni korántsem könnyű feladat, de a Villa Negra Művészeti Egyesületnek úgy tűnik, sikerült: a hatvanas-hetvenes évtizedforduló éveiben született, végső soron generációt alkotó, a kilencvenes évek második felében főiskolai tanulmányaikat lezáró csoport tagjai – habár normális körülmények között Budapesten (vagy Budapest környékén) élnek és dolgoznak – a fővárostól távol alakították ki eszményinek vélt alkotóműhelyüket: Zalaszentgrót-Csáfordon, az Alsóhegy elhagyott iskolaépületében, a Villa Negrában.”

Azon az öt évvel ezelőtt megrendezett kiállításon még tízen voltak, most tizenöten mutatkoznak be. Ha azt is mérlegeljük, hogy 2001-ben még csak öten voltak, akik megvetették a lábukat a zalai tájon, majd tízen alapították meg az Egyesületet, és most tizenöten jelentkeznek azon csaknem negyven művész közül, akik egy évtized alatt megfordultak és dolgoztak Zalaszentgrót-Csáfordon – az 1990-es években tanultak és indultak generációját néhány idősebb alkotóval kibővítve –, akkor úgy vélekedhetnénk, hogy a statisztikai adatok valamifajta fejlődésről, bővülésről, virágzásról tanúskodnak. És ez tulajdonképpen, a roppant nehézségek ellenére így is van, ám valószínűleg csak a csoport vezetői, a művésztelep szervezői mesélhetnének azokról a küzdelmekről, amelyek árán ez a művészközösség a magyarországi viharos kulturális-művészeti viszonyok, elsorvadó-újjáéledő támogatási rendszerek közepette mégiscsak életben maradhatott és dolgozhatott. A munka eredményeként a hellyel, a tájjal, a környezettel, a befogadó közeggel való harmonikus együttműködést regisztrálhatjuk, amelynek egyik oldalán a helyi támogatások, a másikon meg a művek, a kiállítások, illetve a maradandóság igényével elhelyezett, illetve köz és magángyűjteményekbe került alkotások állnak. Így teljesítheti itt hivatását az a művésztelepi szerveződés, amely – és ezt is gyakran idézzük a művészettörténeti fogalom-meghatározás értelmében – az azonos felfogásban dolgozó művészek véletlenszerűen kialakuló, vagy szervezett formájú együttese, amely megteremti a közös, vagy legalábbis párhuzamosan végezhető művészi munka kereteit, a hasonló művészeti problémák közös feldolgozásának feltételeit.

Öt esztendővel ezelőtt is megállapíthattuk, hogy a zalaszentgróti művészcsapat alkotóit a generációs kötelékeken, a közösnek ítélhető főiskolai stúdiumokon túlmenően most már ez a közös, vissza-visszatérőn megnyíló és működő alkotóműhely és szervezeti forma is összefűzi. Művésztelepről lévén szó nem mellékes tényező, fontos tisztázni, hogy vannak állandó és vannak időszakosan működő, azonos helyszínen visszatérőn munkálkodó művésztelepek. A két formát más és más sajátosságok éltetik: az állandó művésztelepen – mint példaként a szolnokin, a vásárhelyin, a szentendrei régin és újon – élő-dolgozó művészek életvitele, alkotói léte természetesen egészen más, mint a két hétre nyáron Ceredre, Mártélyra vagy Zalaszentgrótra érkezőké. És az időszakos telepek között is mennyi a specifikum, a sajátosság: más a táj, más a környezet jellege és így az atmoszféra, a hangulat is, mások és mások az alkotói feltételek, s mindenhol eltérő a művészcsapat összetétele – van, ahol mindig más művészek kapnak meghívást –, és mindebből eredően más a művek szellemisége, sugárzása is. E jegyek körében Zalaszentgrót esetében is érdekes egyedi vonásokra lelhetünk: megállapíthatjuk, hogy a művészközösség összetétele viszonylag állandó, megvan az alapítók törzs-csapata, amelyhez időnként újabb művészek csatlakoznak. Leszögezhetjük azt is, hogy  az alapvetően a szobrászok munkálkodására alapozott telephez később szervesen kapcsolódtak a festők is, valamint hogy a szobrászok munkája a kőfaragásra, a mészkő, illetve a különböző kövek megmunkálására szakosodott. De legyen szó táblaképről vagy kisplasztikáról és kisszoborról, az alkotói szemlélet mindenkor a klasszikus eszményekhez kötődő: a mű tárgyiasult, anyagiságában megvalósuló, a mesterség fogásai által éltetett, az alkotói kéz nyomát őrző – a virtualitásokat és a modern médiumokat eredendően kizáró –, a művészi mondandókkal és jelentésekkel dinamikusan áthatott kompozíció. Mindez manapság akár meglepőnek is minősíthető. Összefogó jegy lehet a stílusegység, az alkotói szemlélet-azonosság, az attitüd is, de ezen a téren szerencsére nincs monotónia, nincs kizárólagosság: önálló alkotói világok bontakozhatnak ki a túlnyomórészt elvonatkoztatott művek körében, amelyek magától értetődően fogadják körükbe az utalások, a stilizációk szintjén fogalmazó, és a konkrét, a valóságidéző, a természetelvű, a leképező alkotásokat. Üde változatosságot teremtenek az egymás mellett megjelenő városképek és az absztrakt, organikus vagy geometrikus jellegű térformák és konstrukciók, a lírai festői vallomások és a feszült plasztikai tömegeket és formákat összpontosító test- és arcmások. Remélem, senkit sem hagyok ki, és mindenkit jól soroltam ágazatához: Csáki Róbert, Csoma Gábor, Lelkes A. Gergely, Miksa Bálint, Nagy Edit, Takáts Márton festők és Böjte Horváth István, Józsa Pál, Kő Boldizsár, Kuti Lászó, Lelkes Márk, Lestyán Goda János, Meszlényi Molnár János, Székó Gábor és Tóth Dávid szobrászok friss együttest alkotó művei sorakoznak egymás mellett, s az alkotók szakmai életrajzai példamutató módon a foyer-ban kifüggesztett tablókon olvashatók. Az életrajzok is sejtetik, amit a munkák a maguk elevenségében reprezentálnak: a klasszikus műformák által éltetett alkotások eszményei jegyében, a modern magyar művészet hagyományainak szellemében épülő, de újításokra is fogékony, az egyedi kifejezés indíttatásával felruházott áramlatának vonzáskörében születtek és jelennek meg.

Tíz esztendő a művészet több évezredes folyományának történetében csupán egy pillanat, a szűkebb környezet, a jelen számára azonban egy nagyon fontos, eseményekben gazdag, lényeges művészeti történéseket, és sokat mondó művek sorát felölelő fejezet. A Nagybányával indult magyar művésztelep-történethez oly sok más mellett most már – a zalai táj nagy múltú zalaegerszegi művésztelep-szerveződése mellett – a zalaszentgróti-csáfordi is csatlakozott. Immár negyven magyar művész szakmai életrajzában rögzül ez a település-név, és számos mű keletkezéstörténetét meghatározza az itteni munkálkodás vagy e táj, e közeg ihletése. Vagyis ez maga a művészet történése; a művészetföldrajzi elemek konkréttá válása, a művészet művészettörténetté alakulása.

 

Elhangzott: Budapesten, az Olof Palme-házban, 2011. Szeptember 21-én