DR. MÁTHÉ ANDREA

A művészet (örök) helye és ideje


Nem sokszor gondolunk arra, hogy az a symposion, amelyre manapság annyiszor utalunk napjaink szimpoziumainak elnevezésekor, az i. e. 416-ban megrendezett összejövetelt idézi, amelyet Platón Symposion, azaz Lakoma című dialógusa ír le. Azt a szimpoziumot is a művészet ünneplésére rendezték, igaz költői verseny megünneplésére, de mint tudjuk éppen maga a dialógus beszél arról, hogy minden alkotás poeszisz, azaz teremtés, és erosz is, azaz nem más, mint, vágy valaminek a létrehozására, megteremtésére, így az összes művészet egy eredendőre, a teremtő energeia-ra vezethető vissza. Hasonlat formájában műalkotásra, egy szoborra is történik utalás ebben a dialógusban. Ugyanis a szép ifjú Alkibiadész azt állítja a bölcs Szókratészról, hogy olyan mint  egy Szilénosz-szobor, amely első látásra talán nem sokat mond,  de ha megnyitjuk-felnyitjuk, akkor láthatjuk igazi valóját.

Máthé AndreaNem szeretnék teoretikus fejtegetésekbe bocsátkozni, de még egy hasonlóságot nem hagyhatok beidézés nélkül, hiszen amiként Platón, aki leírja ezt a majdnem 2500 évvel ezelőtti ünnepi összejövetelt, maga nem volt jelen azon a Lakomán/szimpoziumon, ehhez hasonlóan én sem vettem részt a megelőző három hét folyamatában, amikor a művek megszülettek, amikor az alkotók a poieszisz gyakorlatával létrehozták alkotásaikat. Úgy érezhetném most magam, mint – a szintén a Lakomában szereplő – Diotima, aki miután az összes férfi előadta a maga mondandóját, elmagyarázza, hogy mindez nagyon szép, de ő valami egészen mást tud, mást mondana, másként beszélne. Ettől a túlbeszéléstől azonban szeretném megóvni magamat is, és persze a művészeket meg a közönséget is. Ezt, szerencsémre, meg is tudom tenni, mert Lelkes Márk, a szimpozium vezetője segítségemre volt, és tájékoztatott az idei Villa Negra munkájáról, a születő alkotásokról, így valamennyire, ha távolról is, ha virtuálisan is, de mégis csak bepillantást nyerhettem. Ekként – remélem - feloldhatom a magamban, vagy akár a művészekben, vagy a közönségben esetlegesen felmerülő polémiát a művészethez és a műalkotásokhoz fűzhető kommentárokról, ami most – (hozzáteszem) örömteli – feladatomként adódik.

Amikor arra a kérdésre szerettem volna válaszolni, hogy miért is lehet jó – akár 2500 év múltán még mindig - szimpoziumot rendezni, részt venni benne, akkor Alberto Giacometti gondolatai jutottak eszembe, aki egy interjúban a következőket mondja: „A művészet nem más, mint a látás eszköze. Amire csak ránézek mindig meglep és elcsodálkoztat, és már nem is tudom pontosan, hogy mit látok. … mintha a valóságot sűrű fátyol takarná el előlünk: ahogy egy réteget letépünk, ott van mögötte a másik, s a mögött megint egy másik. De úgy érzem, vagy legalábbis azt remélem, hogy minden nappal közelebb kerülök a célhoz. Ez az, ami olyan lázas munkára ösztönöz…Tulajdonképpen nem is dolgozom másért, mint a munka közben átélt benyomásokért. Azután meg, ha valamivel jobban látok, ha a valóságból kiindulva a valóságot valamicskével másképp látom, alapjában véve én mindenképpen jól járok – még akkor is, ha a képnek magának nincs sok értelme, vagy nem is marad meg. Nyertem egy új benyomást, amellyel eddig nem rendelkeztem. … Az ily módon átélt benyomásnál nincs értékesebb.” Úgy vélem egyetérthetünk azzal, hogy művésznek lenni, művészként gondolkodni, látni egyfajta sajátos életszemlélet és létmód is. Kivételes, mert az egyéni látásmódot tárgyiasítani tudja a művész, méghozzá olyan alkotásban, amelyek nem a kötődnek hétköznapi szabályokhoz, hanem túllendülnek a mindennapin, és így tudnak újabb és egyre sajátosabb, kivételesebb tapasztalatokhoz, megélésekhez, élményekhez vezetni. Nekünk befogadóknak pedig szerencsénk van, hogy a művészek meg akarják osztani velünk egyedi élményeiket, és csupán arra kérnek bennünket, hogy olvassuk, fejtsük meg azokat az egyedi jeleket, kódokat, gesztusokat, amelyekkel közvetíteni tudják és akarják felismeréseiket.

Persze ez nem kevés. Nem mindig könnyű teljesíteni ezt a kívánságot. hiszen rá kell hangolódnunk a műalkotásokra, időt kell adnunk számukra miközben nézzük őket, hogy megszólaljanak bennünk, hogy megszólítsanak bennünket, vagyis: ki kell nyitnunk őket, ahogy az ókoriaknak is a Szilénosz-szobrokat, hogy meglássuk valójukat, hogy feltárjuk mélyebb rétegeikben rejlő néma szavaikat, azokat, amelyek éppen akkor, éppen hozzánk szólnak, nekünk beszélnek. Ezt az ’elidőző időt’ nem tagadhatjuk meg a művektől, ha értelmet akarunk adni ittlétüknek és a mi ittlétünknek is, hiszen a műalkotások egyben titkok is, titokzatosak is: minél mélyebb testi-lelki-szellemi rétegeket tárnak fel, annál nehezebben adják meg magukat a megértésnek. Újra és újra vissza kell térnünk hozzájuk, hogy bepillanthassunk rejtelmeikbe, és hagyjuk azt is, hogy feltörjék bennünk ellenállásunk rétegeit, kérgeit. Az itt látható művek sem egyszerű leképezések, magukat könnyen megadó alkotások, hanem az emberi, alkotói tapasztalatokon átszűrt élmények lenyomatait alakították a kőbe, fába, fémbe, vászonba, színekbe, amelyeknek igazi pompáját akkor láthatjuk, ha megtanulunk igazán figyelni rájuk.

Paul Klee-nek van erről egy nagyon szép hasonlata: „a művész, mondhatjuk olyan, mint egy fa. Beleilleszkedett ebbe a riasztó világba – el kell ismernünk, nem is olyan rosszul -, a maga csendes módján. Tudja, hogyan kapaszkodjon meg benne, hogy a rázúduló benyomások és kifejezések özönében valami rendet alkothasson. Ez a tájékozódás, a természet és az emberi élet jelenségei között, ez a rend, megannyi elágazásával , ez fánk gyökérzete….A művész - a fa törzse – innét kapja a tápanyagokat, melyek keresztüláramlanak rajta, elérkeznek a szemébe….E hatalmas áramlás nyomásának hatására adja át azután művének, amit látott. …Mármost senki nem várhatja el egy fa koronájától, hogy olyan legyen, mint a gyökérzet.”[1] Valóban nagyon igaz, hogy nekünk nézőknek is, akik meghívást kaptunk erre a sokrétű, változatos kiállításra, egy igazi mai szellemi, érzékeinket megérintő Lakomára, meg kell tennünk nézőpont-átalakító, -átszűrő gondolati-képzeleti utunkat, hogy az alkotások megszólalhassanak bennünk, hogy hagyjuk, hogy párbeszédbe lépjenek velünk. Csak akkor történhet meg, hogy együtt ünnepelhetünk, ha valóban résztvevők leszünk, ha meglátjuk és igazán látjuk ezt a különleges, rejtőzködő világot,

Talán nem érdektelen az a kérdés sem, hogy a világ összes műalkotásai között mi az, amiben a Villa Negra alkotótelepen született munkák sajátosak és különböznek, mi az, ami miatt a művészek ezt csinálják, és ami minket, látogatókat idevonzott. Azt gondolom, hogy a mi időnkben, amikor a képzőművészet halad a múló anyagok felhasználása, a régi művek roncsoló felülírása vagy akár a rombolása felé is, nagyon lényeges, hogy a tradicionális utak, ösvények is megmaradjanak, hogy legyenek művészek, akiknek alkotásai arról beszélnek, hogy a valóságos anyag soha nem évül el, hogy mindig alkalmas arra, hogy az éppen fennállóról, az itt és mostról éppen az mondja és úgy, ahogy az őt formáló művész azt elképzeli és akarja. Nem tagadhatjuk az alkotói együttgondolkodásba, a közös munkába vetett hit megőrzését, az évenként újra és újra megtett erőfeszítéseket. Ezekben látom a Villa Negra alkotóinak és alkotásainak értékét és sajátos helyét a műalkotások erdejében.

Ezekkel a szavakkal megnyitom a kiállítást, és megköszönöm a művészeknek, hogy alkalmat adtak számomra-számunkra bekapcsolódni egy 2500 éves hagyományba, a szimpoziumok ünnepi és ünnepélyes alkotói, gondolkodói folyamatába.

 

Elhangzott: a IX. Villa Negra Szimpózium Zárókiállításán

2010. július 17-én