A terített asztal

Abban az évben Epi vadászházában volt a szállásunk.

A ház és a hatalmas szőlőskert a Szentgrót feletti hegyen fekszik. A fedett teraszról pazar a kilátás, alatta terül el a város, kelet felé - tiszta időben - ellátni egészen a Somló hegyig, délen a Keszthelyi-hegység nyúlik a Balaton felé. A ház alatt és fölött szőlő, közötte hosszú füves gyümölcsös, az alsó szőlő végében borospince.

Itt történt, hogy egy borgőzős hajnalon ijesztő álomra riadtam föl, amiben Márkó barátom eltorzult arccal, rémült tekintettel száját hatalmasra tátva hajol fölém, artikukálatlan hangokat adva, hadonászva, kezében valami papírost lobogtatva kétségbeesetten próbál közölni valamit, de óriásira nyitott száján csak érthetetlen makogás jön ki, mint egy rendes rémálomban, amikor az ember ordítani akar, de csak bénultan dadog valami egészen mást mint amit kellene… persze, ahogy tisztult a tudatom, arra gondoltam, hogy az előző este után nem is kell csodálkoznom, hogy ilyeneket álmodom így szépen a másik oldalamra fordultam és aludtam volna tovább, de…de valójában a folyamat, ami ehhez a látomáshoz vezetett előző nap kezdődött, egy igazi június végi, sokáig világos, koranyári szombat estén.

Házigazdánk Epi - aki a helybéli fővadász - vendégeket hívott vacsorára, barátait, ismerőseit, helyi prominenseket, szőlősgazdákat és persze minket, akik akkor ott laktunk. A kertben sörsátrak, alattuk, mellettük terített asztalok, padok, kondérokban szarvas és vaddisznó pörkölt rotyogott, grillen kolbász sült és oldalas. Az asztalokon palackok, kancsók sorakoztak, bennük a közelebbi-távolabbi környékről származó mindenféle fehér, vörös és rozé borok. Amíg a vadhús puhult én szép sorban végig kóstoltam az ígéretesnek látszó zalai borokat, előételként grillezett kolbászokkal kísérve, majd jöhetett előbb a szarvas, majd a vaddisznó pörkölt, amire jól csúszott az a néhány fajta bor, ami a sok közül a legjobban tetszett, és ha jól emlékszem, a szarvas pörköltből repetáztam, ahogyan sokan mások is, bár Epi szerint alig ettünk valamit, hát hiába főzött és tett ki így magáért.  Nehéz volt visszautasítani a szíves kínálást, de akkor már éreztem, hogy a finnyás városi belemnek ez már kezd sok lenni, mint később kiderült, nem csak nekem. Persze szokásomhoz híven borral próbáltam a nehézségen fellül kerekedni, ami egy darabig jónak tűnt, de aztán… Inkább nem részletezem.

Lehetett úgy hajnali három óra amikor a fajansz ölelgetését megunva lefeküdtem aludni.

És akkor jött ez az álom a Márkóval, ahogy a hatalmasra tátott szájával érthetetlenül próbál valamit mondani, én meg próbálom ezt az egészet elhesegetni és aludni, mert éreztem, hogy nagyon kéne még, de… de ahogy kezdem ébredni egyre valóságosabbnak tűnt az egész, a papíroson olvashatóak lettek a betűk, a Márkó mutatóujja saját állára mutatott, és akkor már derengett, hogy ez nem álom. Felültem az ágyban, és megpróbáltam felfogni a helyzetet, amiben sokat segített, hogy végre képes voltam elolvasni a papíron lévő szöveget, amiben az állt: nagyot ásítottam kiakadt az álkapcsom nem tudok beszélni nagyon fáj orvoshoz kell mennem! Mikor látta, hogy kezdem felfogni a dolgokat, gyorsan írt még valamit a lapra, majd megmutatta. Neked van itt jogsid egyedül rajtam kívül. Ez volt az a pillanat amikor fölfogtam, mi a teendőm ebben a helyzetben. Mivel Márknak nagy fájdalmai voltak, és nem tudott még egy korty vizet sem inni, minél előbb az orvoshoz kellett érnünk. Tehát nem volt idő kávéra, csak hidegvíz a fejre és indulás. Ha jól emlékszem fél hat körül lehetett, amikor csöpögő hajjal beültem a passat volánjához, bízva benne, míg elérünk az ügyeletig, vasárnap kora reggel nem botlunk rendőrbe. Márk ült az anyós űlésen, kiakadt álkapoccsal, fájdalommal küszködve, teljesen kitátott szájjal.

Az ügyeletes orvos a nem mindennapi helyzettel szembesülve vizsgálatnak szánt félszeg tapogatással próbálta leplezni tanácstalanságát – nem sok sikerrel. Míg az aszisztense a beutalót írta a zalaegerszegi kórház ügyeletére, egy kötést helyezett Márkó álkapcsa alá, amit a feje búbján megkötött. Ennek persze semmi haszna nem volt, azon kívül, hogy Márk úgy nézett ki, mint a fogfájós egy rajzfilmben, de legalább út közben Zalaegerszegre, fölitta Márk nyálát, amit szegény nem tudott lenyelni.

Keményen kellett koncentrálnom, hogy az úton tartsam az autót. A harminc kilóméteres távon szerencsére még szembejövő autó is alig volt, nem hogy szondáztató rendőr. Azoknak sajnos megvolt a dolguk, de ezt majd később. Bár Egerszegen voltam katona, nem találtuk volna meg egyből a korházat, ha Márk nem navigál – mondhatom, nem voltam abban az állapotban. A kórház recepcióján fáradt arcú adminisztrátor irányított minket az ügyeletre, ahol meglepően sokan voltak. Nem is betegek, vagy sérültek, hanem emberek akik nagyon feszültek voltak, némelyikük sírdogált, másik fel alá járkált, legtöbbjük a műtők felé vezetó folyosót elrekesztő lengőajtónál állt. Láthatóan nem voltak olyan állapotban, hogy bármelyilüknek fetegyek egy ilyenkor szokásos kérdést. Az aulában álldogáló biztonsági őrt kérdeztem, mivel fél óra elteltével sem történt változás, hogy mire lehet számítani. Tőle tudtuk meg, hogy hajnalban súlyos diszkóbaleset történt, minden műtő foglalt, és fogalma sincs, meddig tarthat mire egy orvos felszabdul. Szerencsére megszánt minket elsőre komikusnak látszó helyzetünkben és azt tanácsolta, menjünk föl az ortopédiára, mert látta, hogy nemrég jött meg X.Y. orvos. A modern épület második emeletén, hosszú, kihalt folyosóra értünk, a sok ajtó egyikén meg is találtuk az orvos nevét. Nem reméltem, hogy bárki lenne az ajtó mögött. Az egész részleg teljesen kihaltnak tűnt, mintha ezen a vasárnap reggelen egy lélek sem lenne, akinek ortopéd problémái lennének a világon, így orvosra sincs szükség egyáltalán.

Kis ideig füleltünk az ajtónál, aztán kop-kop. 

Egy férfi hang válaszolt, már nem emlékszem pontosan mit, de néhány pillanat múlva egy nagydarab, őszes hajú, ötven év körüli férfi állt az ajtóban, és kissé sértődött arcal kérdezte, hogy mit akarunk.A hátamögötti szobában, szemben az ablak előtt egy paradicsommal, paprikával, gondosan szeletelt felvágottakkal, műgonddal terített asztalnál csinos negyvenes nő ült fehér köpenyben. Bizalmatlan és kissé felháborodott arccal nézett ránk, a betolakodókra. Látszott a tartásán, hogy éppen az első falatért nyúlhatott a pazarul terített asztalon, ezen a verőfényes nyári reggelen, amikor mi bekopogtunk. Az orvos, látva a helyzetet, lehajtott fejjel, átmenetileg lemondva reggelijéről betessékelte Márkot, akinek addigra álkapocsizmai már teljesen begörcsöltek. Az ajtó becsukódott utánuk, én kint maradtam a folyósón, és a figyeltem minden bentről kiszűrődő neszt. Valószínű, hogy sokat nem kellett vizsgálódnia az orvosnak, mert az első néhány, már megszokott makogás után egy iszonyatos, velőt rázó üvöltést hallottam, majd néhány másodperc múlva, mintha mi sem történt volna egy ismerős hang, azaz összetéveszthetetlen hanglejtés hallatszott az ajtó mögül, és csak beszélt, csak beszélt, mint aki be akarja pótolni a beszéd nélkül elvesztegett időt.

Néhány perc múlva nyílt az ajtó, megjelent Márk, vidáman, megkönnyebbülten, fején jókora kötéssel, mint egy háborús fejsérültnek, ami az álkapcsát tartotta, tetézve az egészet egy fejére húzott fehér, neccharisnyára emlékeztető rögzítéssel.

Az orvos - most már mosolyogva - elköszönt, visszatért a reggelihez terített asztalhoz, és az aszisztensnőhöz. Alig vártam, hogy hazafelé indulva megtudjam mi is történt pontosan.

Hát igen, az előző esti lakoma Márknál is megtette a hatását, s amíg álmosan a vécén ült ásíthatnékja támadt, de álmosan, kótyagosan elfelejtette, hogy akár egy sima ásítástól is kiakadhat az álkapcsa, és ahogy ült a deszkán félálomban érezte, hogy visszatarthatatlanul ásítania kell, de egy hatalmasat hatalmasat…